Szüléstörténet 1.rész

Szüléstörténet

2022.05.16 – Ezen a napon indul, amikorra hivatalosan ki voltam írva. De Márk sokkal jobban érzezte magát minthogy kicsekkoljon az albijából. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a szülések csak kis %-a történik meg a kiírt napon. Tudtam, hogy Zalaegerszegen a 41.hétig nem is csinálnak semmit a kismamákkal, ami szerintem jó dolog. Nem kell fölöslegesen sürgetni a dolgokat, ha minden rendben van.

Ezek tudatában mentem be hétfő reggel a kórházba a 40. heti NST vizsgálatra. Szokás szerint vittem a papíromat az orvoshoz, majd miután ellenőrizte az eredményt, közölte a hírt, ami teljes sokként ért:
Be kellene feküdni a kórházba, mert APS-e (antifoszfolipid szindróma) van. Az orvosa ezt nem mondta???

Hát említette, hogy ha nem indul be, akkor legkésőbb szerdán be kell feküdnöm, de nem igazán indokolta. Amikor ezt egy hete mondta kicsit még legyintettem is, hogy jaja biztos, minek?! (Persze ezeket csak magamban). Na hát ezért. Ha APS van, akkor nem várnak a 41.hétig. Jó tudni.

Mivel jól voltam és az orvos is látta, hogy ez a hír hideg zuhanyként ért, megengedték, hogy csak délután “költözzek be”. Férjem szabin volt, szóval a terv az volt, hogy elmegyünk kávézni egyet kórház után és majd csak aztán haza. Végül ezt szépen tudtuk tartani. Szükségem volt erre lelkileg. Több ok miatt is. A tudat, hogy most már a héten történni fog valami és így vagy úgy, de megszületik a baba. Hogy ez az utolsó lehetőségünk arra, hogy “kettesben” legyünk. Hogy kicsit hangolódjak a kórházra.

Szóval semmiképpen nem akartam haza rohanni, összepakolni a maradék dolgokat és sietni vissza a kórházba. Így is lett bár nagyon izgultunk. De azért jól telt ez a kis nyert kettesben töltött idő. Nagyon kellett. Nagyon sokat adott. ❤️

Délután fél3 körül értünk vissza a kórházba. Először a nőgyógyászati ambulancián vették fel az adataimat és csináltak egy covid tesztet. Adminisztrációs munkával kezdtünk, sok kérdésre volt sok válasz. Viszont én annyira meg voltam zavarodva, hogy azt sem tudtam, hány kg vagyok mikor megkérdezték. Tényleg olyan zavarban voltam, meg szerintem az agyam se tudta nagyon, hogy mi történik? Hogy lazán bemondtam a terhesség előtti súlyomat. 😂 Mindegy, végül később kijavíttattam.

Aztán felmentem az osztályra, a szülészetre, ahol szintén egy csomó adatot kértek de utánna végül megkaptam a lakosztályom. Csodás, 5 ágyas kórterem. (Erről és a magyar egészségüggyel kapcsolatos tapasztalásairól egy külön posztban fogok írni). Ekkor a szobában amúgy még csak 3-an voltunk összesen.

Lelkileg azt hittem jól vagyok és felkészült, de lehet túlbecsültem magamat. Vagy szimplán a kórházba kerülés ezt váltja ki az emberekből? Vagy csak a hormonok? Nem tudom, de majdnem végigsírtam a délutánt úgy, hogy igazából semmi bajom nem volt. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, hogy hamarosan a karjaimban tarthatom a kisfiúnkat, hogy minden okkal történik és ha nem most, akkor jövő héten kellett volna befeküdnöm. Szóval ezekkel mind tisztában voltam, mégis sírtam. De ez így normális. A szobatársam is megnyugtatott, ezen mindenki átesik. Így is lett. Sokat beszélgettünk legalább, megismertem másik lányokat is. Egy egész jó társaság gyűlt össze, ha szabad ilyet mondani a kórházban lévőkre. Ez segített átlendülni a mélyponton.

Az estém egész jól telt. Bár borzalmasan kényelmetlen volt az ágy, sikerült aludnom is valamennyit.

Reggel pedig elindultak az események.

Mivel hétfőn fektettek be és csak péntek délután szültem, a szüléstörténet majd egy másik bejegyzésben folytatódik, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú!

Hogy hogyan is jutottunk el idáig? Itt el tudjátok olvasni.

Borítókép: www.molnarstudio.hu