Babagyász

Október 15-e van, a parinatális gyász világnapja. Megmondom őszintén, hogy nagyon sokáig azt sem tudtam, hogy ez mit jelent és azt sem, hogy van ilyen. Sajnos azonban kénytelenek voltunk megtapasztalni a babagyászt.

Még akkor is, ha ez egy meg nem született baba volt.

Még akkor is, ha valaki szerint ez nem is olyan nagy veszteség.

Még akkor is, ha valaki ezt tudja olyan könnyen kezelni, hogy „nem baj, majd lesz másik”.

Még akkor is, ha Te kívülről azt látod, hogy minden rendben van.

Még akkor is, ha idővel azért könnyebb lesz és az élet „megy tovább”.

Mert bizony idővel az élet megy tovább és már csak a szívünkkel emlékezünk Rád, hiszen semmi másunk nincs rólad. Mert annyira fájt az elvesztésed, hogy minden ultrahangot, tesztet eltüntettünk. (Így utólag azt gondolom, hogy lehet ezt nem kellett volna).

Minden egyes alkalommal mikor valakinek a vetélésről hallok vagy olvasok, vagy belegondolok, hogy Te nem lehetsz velünk, vagy hogy most már 10 hónapos lennél (az első), a második pedig nagyjából most születne, akkor rájövök, hogy bizony az idő megy, az élet visszatér egyfajta kerékvágásba, de ez már egy teljesen más mindennapi rutin, mint előtte.

Ma találtam rá Levendula Lilla oldalára és sok sok minden között egy számomra is nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet!

Ez pedig nem más, mint a „vetélés, halvaszülés körüli társadalmi tabu lazítása”

Ezért is gondoltam, hogy a mai nap tökéletes arra, hogy én is felhívjam erre a figyelmet! Hiszen részben ez volt az oka a blogom elindításának!

_{Képek forrása: www.pexels.com}