A mi történetünk,  Családalapítás

Rögös utunk a családdá válás felé – 6.rész

Kétszer egymás után nem történhet meg ugyanaz!

Ahogy az előző bejegyzésben olvashattátok ekkor már megvolt a lombik időpontunk és amúgy nagyon vártuk. Nagyon izgatottak voltunk. Még előtte beiktattunk egy gyors hazalátogatást, mert február 1-jén volt unokatesóm 50. szülinapi bulija és meg szerettük volna lepni.

Február 1-je szombatra esett és előtte nap pénteken kezdtem el gondolkodni, hogy már 5 napot késett a havim. Most nem voltam annyira naív, mint 2019-ben, illetve semmi mellfájdalmam vagy bármi arra utaló jel nem volt, hogy állapotos lennék. Viszont a vetélés után gyönyörűen beállt a vérzésem és mindig 30-31 napra meg is jött. Mondtam Bazsinak, persze ő nagyon hitetlenkedett mondván, hogy máskor is volt már, hogy késett és nem akarta beleélni magát abba, hogy ismét megtörtént. Amúgy teljesen egyetértettem vele, de átgondolva a következő pár napot, miszerint haza fogunk repülni, ami egy csomó cipekedéssel, szülinapon ivással, tánccal és otthon mászkálással jár, azért csak jobb lenne tudni, hogy mi a szitu. Végül sikerült ezekkel az érvekkel meggyőznöm. Pénteken elmentem a gyógyszertárba egy terhességi tesztért és szombat reggel, a repülés előtt pár órával meg is csináltam azt. A hideg rázott ki és mintha a történelem megismételné önmagát. Bár a csík nem volt annyira erős, mint az első terhességemnél, de nagyon is ott volt az a második csík (A lenti kép már a második teszt, amit Magyarországon csináltunk).
Képzelhetitek mennyire le voltunk sokkolva!!! Ám annál boldogabbak voltunk. A hitünk meghozta a gyümölcsét és mégiscsak megtörténik velünk ez a csoda…ismét! A tavalyi borzalmak után újra ott álltunk kora reggel a fürdőben, a tesztet nézegetve, egy utazásra a családhoz készülve és elmondhatatlanul boldogan.

pozitív terhességi teszt

Itt már Bazsi is egyetértett, hogy jó, hogy megcsináltuk, hiszen így tudott rám vigyázni. Ő cipelte a táskákat a reptéren (bár bevallom nagyon furcsa érzés volt, de a tavalyi után nem akartunk kockáztatni) és abban is megegyeztünk, hogy csak és kizárólag a szülőknek fogjuk elmondani, hiszen még orvos sem látott, szimplán egy tesztünk van. Próbáltunk elővigyázatosak lenni. Otthon még gyorsan beszereztünk pár tesztet és megcsináltam két nappal később, február 3-án is egyet, ami már nagyon egyértelműen pozitív volt. Ahogy írtam ez megint egy “a történelem ismétli önmagát szituáció volt”, hiszen február 3-a Bazsi szülinapja volt. Így ezúttal az ő szülinapja előtt derült ki a terhességem és ajándékként aznap mondtuk el a szülőknek. Nagy volt a boldogság és másnap repültünk is vissza Máltára. Időközben kértem egy időpontot a dokimtól ultrahangra, amit február 14-ére (valentin napra 😀 ) kaptunk.

Ne feledjétek, hogy a lombikot február 16-án kezdtük volna. Azt terveztük, hogy a 14-i ultrahang után felhívjuk a klinikát és töröljük az időpontjainkat. Én egyből elkezdtem visszakutatni a tavalyi terhességem adatait és tudtam, hogy az 52. napon kezdtem el vérezni. Így azt az elvet vallottam, hogy csak azon legyünk túl és akkor már semmilyen baj nem fog történni.

Az előző terhességem végén Bazsi elmondta, hogy ő azért is kezelte annyira nyugodtan a veszteséget (amúgy Ő inkább csak kívülről, nekem tűnt nyugodtnak, hiszen neki is fájt minden, ami történt), mert annyira hihetetlen volt az egész, hogy nem merte elhinni és félt. Várta a 12.hetet, hogy “biztos” legyen…sajnos akkor nem tudta ezt megtenni.
Ezért megkértem, hogy ha ismét állapotos leszek ne így álljon hozzá, hanem pozitívan a kezdetektől fogva. És így is tett…ám vele ellentétben most nekem volt nehéz pozitívnak lennem és nagyon féltem attól, hogy ismét baj lesz. Féltem. Számoltam a napokat.

várakozás

Pontosan tudtam, hogy terhességem hányadik napján tartok és a babánkkal éppen akkor mi történik pedig még csak egy kis csöppség volt.

Bárcsak ne féltem volna ennyire és mertem volna kiélvezni azt a kis időt, amit kaptunk. De nem mertem tervezni, nem volt jövőképem egyszerűen csak napról napra rettegtem. Minden egyes alkalommal mikor mosdóba mentem lestem a wc papírt, hogy tiszta legyen és ne legyen rajta vér. Közeledett az ultrahangunk időpontja ám február 13-án, egy nappal az UH előtt, a terhességem 48-ik napján elkezdtem vérezni. De úgy igazán, ömlött belőlem a vér. Tudtam, hogy baj van. Ahogy már többször írtam azt éreztem, hogy ugyanazt a hihetetlen álomból vált rémálmot élem át. Aznap felhívtam a főnökömet reggel, hogy nem megyek dolgozni és csak sírtam az ágyban feküdve egész nap. Nem igazán láttam értelmét a sürgősségire rohanni, én ott akkor feladtam. Pontosan tudtam, hogy mi történik a szervezetemben és tudtam, hogy ez a baba is elment. Amúgy is másnap mentünk az magándokihoz és gondoltuk majd ő megmondja a tuttit. Így is lett. Elmondtam neki mi történt és egyből megvizsgált, de még itt is ugyanazt éltem át, mint ezelőtt a magyarországi dokimnál. Kérdezgetett, hümmögött, nagyon nézte a kijelzőt de egy szót nem szólt…majd annyit mondott, hogy öltözzek fel, mert beszélnünk kell. Gondoltam elmondja, hogy elvetéltem, sorry ez van. Valahogy jobban fel voltam rá készülve, mint az első alkalommal. Ám még ennél is furfangosabb történetet mondott, tisztán emlékszek a szavaira:

“Andrea, az a helyzet, hogy a 7. hétben van és nem látható az embrió. Nincs a méhemben. Ez pedig elég erősen méhen kívüli terhességre ad okot. Ám nincsenek fájdalmai így ez sem biztos. Muszáj kivizsgálnunk. Menjenek haza, készítsék össze a holmiját és irány a kórház. Bent fogjuk tartani. Ha méhen kívüli terhesség, akkor gyorsnak kell lenni, mert nagyon komoly következményei lehetnek.”

kórház, kórházi ágy, kórházi szoba
A kórházi kis magánszférám

Azt biztosan gondoljátok, hogy nem pont erre a hírre számítottunk. Az utasításait követve gyorsan elmentünk bevásárolni pár dolgot, majd haza összepakolni a táskát és hajrá mehetünk a kórházba. Nagyjából este 9 volt mire felvettek és mehettem a kórterembe. Előtte vettek vért, hogy megnézzék a HCG-t, hogy mennyi is az annyi. Itt most nem volt választásom bent kellett maradnom éjszakára a kórházban. Nem ünnepeltük eddig sem a valentin napot, de az már tutti fix, hogy ezután se fogjuk.

Másnap feljött hozzám az orvos és elmondta, hogy el fognak vinni egy alapos ultrahangra, ahol megpróbálják megállapítani a méhen kívüli terhességet. Az első este a kórházban sokat olvastam erről és nem gondoltam, hogy nekem az lenne, hiszen semmi olyan tünetem nem volt, amiket a neten találtam illetve semmilyen fájdalmam nem volt. Tavaly nagyon durván szenvedtem, de most semmit nem éreztem és a vérzésem se volt annyira durva már. Véreztem, de nem ömlött belőlem, teljesen kontrollálható volt a dolog. Majd az ultrahangos hölgy megerősítette, hogy nem gondolja egyáltalán, hogy méhen kívüli, nem mellesleg a méhem aljánál rengeteg folyadékot lát, tehát jó eséllyel egy spontán vetélésen estem át. Ezeket figyelembe véve az orvos azt javasolta, hogy továbbra is bent kell maradjak megfigyelésen. Összesen négy éjszakát töltöttem a kórházban. A végére minden lezajlott magától, ami ezalkalommal fájdalommentes volt, szinte észre sem vettem.

Nagyon szomorúak voltunk ismét. Őszintén nem gondoltam, hogy ez kétszer megtörténhet egymás után. De megtörtént. Ez alkalommal még kevesebb időt töltött velünk a pindurkánk. Viszont az a tény, hogy nem láttuk az ultrahangon, hanem összesen kettő teszt bizonyította ezt a terhességemet egy picit megkönnyítette az elvesztésének a feldolgozását. Könnyű ez sem volt. De könnyebb…

Folyt. Köv.

Borítókép forrás: molnarstudio.hu
Kép forrás: pexels.com

Leave a Reply

Your email address will not be published.