Rögös utunk a családdá válás felé – 4.rész
Szomorúak vagyunk és fáj, de visszakaptuk a hitünket
Bent várakoztunk az ügyeleten este kb. 10 órakor. Felvették az adataimat majd átküldtek a nőgyógyászati részlegre, ahol viszonylag sokat kellett várnunk. Szerintem volt vagy éjfél – egy óra mire sorra kerültem. Rezidens orvosok voltak bent, megvizsgáltak és megállapították, hogy van szívhang, az ultrahang alapján minden rendben. Előfordul, hogy véreznek a nők a terhesség alatt, mondták. Megkérdeztem, hogy következő hétvégén repülhetek-e, mire azt a választ kaptam, hogy igen.
Őszintén megmondom éreztem, hogy itt valami nem stimmel, de nem tudtam mást csinálni, mint követni az utasításokat. Másnap persze írtam a magándokimnak, de ő külföldön volt, viszont adott egy új ultrahang időpontot május 23-ára. A vérzés nem múlt és nem is enyhült. Akármennyire is próbáltam magam az ellenkezőjéről meggyőzni, egy kis hang a fejemben mindig megerősítette, hogy ennek nem lesz jó vége.
Mivel tudtuk, hogy megyünk haza és otthon van nekem egy fantasztikus nőgyógyászom kértem hozzá időpontot még a nagy szülinapi banzáj előtt, szombat reggelre. A történethez hozzátartozik, hogy pénteken fél10-kor szálltunk le Budapesten, majd kocsival irány Zalaegerszeg. Másnap reggel orvos, delután ünneplés. Vasárnap egy kis pihi és hétfőn repültünk is vissza Máltára. Valószínűleg ez a feszített tempó sem segített rajtam.
Miután megérkeztünk Magyarországra nagyon nehéz volt a szüleinknek semmit nem mondani péntek este. Alig vártuk, hogy szombat legyen és mehessünk az ultrahangra. Szerencsénk volt, mert az előttünk lévő pár nem jelent meg így hipp hopp bekerültünk. Elmeséltem a dokinak a történetünket nagy vonalakban és amikor meghallotta, hogy a kórházban azt mondták, hogy néha normális a vérzés egyből felküldött az ágyra, hogy megnézi a babát. Csodák csodájára a mi kis harcosunk még mindig ott volt, még mindig volt szívhang. Azonban az orvosnál láttam, hogy valamit nagyon néz, nagyon csendben van. Feltett pár kérdést, de nem mondott semmit…Abban biztosak lehettek, hogy egy nőgyógyásznál, amikor az ultrahangot csak nézi és nézi, mozgatja az ultrahangot folyamatosan, de egy szót nem szól hozzád az jót nem jelent! Ezt most már az elmúlt 5 év tapasztalataiból kiindulva mondom. Pár perc elteltével kezte csak elmagyarázni, hogy mit is látunk a kijelzőn.
Lényegében a kicsink nem csinált mást mint küzdött. Élete első pár hetét nagyon erős küzdéssel töltötte. Nagyon szeretett volna élni. Tudta, hogy a szülei már nagyon régóta várnak rá. A petezsák körül egy 5cm átmérőjű hematoma (vérömleny) volt látható. A vér, ami körülvette a zsákot már nagy részben leszakította a méhlepényt. Mivel a leszakadt rész helyére egyből beáramlott a vér esélye nem volt a méhlepények újra kialakulni vagy tovább fejlődni. Ennek következtében a baba sem jutott tápanyaghoz, csak nagyon nagyon kevéshez a még ép méhlepénynek köszönhetően.
Sokat beszélgettünk utánna az orvosommal és azt mondta, hogy nagyon meg van lepődve, hogy engedtek repülni és azon is, hogy ott akkor este az ügyeleten nem jelentették ki, hogy veszélyeztetett terhes vagyok. Nem tudja, hogy meg lehetett volna-e menteni vagy sem, de semmiképpen nem kellett volna elengedniük. Akkor nagyon nagy dühöt és haragot éreztem a doki iránt, aki aznap este a máltai kórházban megvizsgált és nyugodt szívvel elengedett. De nem volt mit tenni, ezen már nem tudtunk változtatni. Majd elmondta az orvos, hogy nagyon sajnálja, hogy ezt kell mondania, de körülbelül 10 az 1-hez az esély, hogy ez a baba meg fog maradni. Ő is tudta a küzdelmeinket és őszintén sajnálta a történéseket. Próbált egy ici picit biztatni, hogy egyszer volt egy hasonló szituáció egy opera énekesnőnél és ott sikerült megtartani a babát…de csak ez az egy sztori miatt mondja, hogy 10 az 1-hez és nem esélytelen. A könnyeim itt már patakokban folytak, utólag Bazsi elmondta, hogy ő is majdnem elájult a dokinál, azt hiszem túlszaladtak bennünk az érzések.
Ezekkel az információkkal mentünk el a szüleinkhez és mondtunk el nekik mindent. Nehéz volt, mert boldog hírt közöltünk, amire már mindannyian olyan régóta vágytunk, de az örömhír után egyből jött a feketeleves. Próbáltuk úgy előadni, hogy ők se fűzzenek túl sok reményt a pozitív végkimenetelhez, mert nem szerettük volna, ha ők is nagyot csalódnak. (Bár ez nyílván elkerülhetetlen volt.)
Kaptam progreszteront a dokitól, amit egyből elkezdtem szedni. Nagyon fáradt voltam egész hétvégén és nagyon nehéz volt ezután magamra erőltetni a jókedvet és a családdal együtt tölteni az egész délután, de muszáj volt, hiszen nagyim mégiscsak 80 éves lett és nem szerettem volna, ha nem kapja meg a kellő figyelmet. A hévége eltelt, hétfőn visszautaztunk. A munkahelyemen táppénzre mentem, a főnököm tudta mi a helyzet és az otthoni orvos utasításait követve egészen a következő időpontomig otthon maradtam és feküdtem. Próbáltam menteni a menthetőt.
A vérzésem elmúlt, aminek nagyon örültem és kezdtem kicsit újra hinni, hogy minden okés. Ám utólag már tudom, hogy ez a progreszteron miatt volt. Csütörtökön mentünk az ultrahangra, ahol az orvos megerősítette, hogy nincs szívhang és a petezsák már elindult lefelé. A kis bébink sajnos feldata a küzdelmet, nyert a hematóma. Nem hiszem, hogy valaha is éreztem ekkora fájdalmat. A könnyeim ömlöttek, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
A vetélésre két opciót kaptam: várok otthon, hogy természetesen lefolyjon vagy ha egy hét múlva se történik meg, akkor mindenképpen kórházi beavatkozás lesz. Akkor úgy dönöttem, hogy hagyom a természetre, hogy elvégezze, amit el kell. Ám fogalmam sem volt, hogy ez mivel jár. Ahhoz, hogy az ember elvetéljen a szervezet ugyanolyan méhösszehúzódásokat produkál, mint amikor szül az ember. (Amúgy most már tudom, hogy ez nem mindig van így, de nekem ott akkor ez volt a helyzet)
Nekem az összehúzódások már a hétvégén elkezdődtek és egyre rosszabbak lettek. Utánna héten hétfőn már mentem dolgozni, de néha olyan görcseim voltak, hogy azt hittem ott maradok az asztalomnál örökre…borzalmas volt. Majd szerdán már nem bírtam a fájdalmat és szóltam a dokimnak, aki pont a kórházban volt aznap és mondta, hogy szól a nővéreknek. Pakoljak össze és menjek. Így is tettünk. Felvettek az oszályra, de már késő volt kb 7 óra így nem tudták megmondani mikor kerülök sorra másnap. Egész nap szenvedtem a fájdalomtól és a legrosszabb az volt, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy felvettek az osztályra, tehát szerda estétől nem ehettem, ihattam, hanem infúziót kaptam. Bazsi bent volt velem végig csak este ment haza alduni. Egész csütörtökön vártuk, hogy mikor jön az orvos, mikor szólnak, hogy visznek műteni, de semmi. Egyszerűen csak vártuk, hogy valami legyen már. Majd késő este olyan 8 óra körül jöttek, hogy na akkor most van itt az idő és irány a műtő. Ez egy hiszteroszkópiás műtét volt (egy sokak által annyira kedvelt kifejezéssel élve, egy “egészségügyi kaparás”. Amúgy engem kiráz a hideg ettől a kifejezéstől. Nem szeretem.) A műtét rendben lezajlott és másnap délelőtt haza is engedtek.
Egy hónapig tartott a terhességem azon része, amiről már tudtunk. Április 28-án kiderült, május 29-én elveszítettük végleg. Nagyon szomorú voltam és fogalmam sem volt, hogy ezt a helyzetet hogyan kell kezelni. Hogyan fogok úgy visszatérni a normális életbe, hogy nem erre gondolok mindennap és nem sírom el magam mindennap? (Most, ahogy ezt a cikket irom egy év elteltével is potyognak a könnyeim)
Az egyetlen dolog, ami kicsit segített feldolgozni az volt, hogy a végén már olyan sokat szenvedtem itthon is, a kórházban is, lelkileg és fizikailag is, hogy egyszerűen csak túl akartam lenni rajta és mikor ez megtörtént egy kicsit megkönnyebbültem. Ott akartam hagyni a fájdalmamat a kórházban.
Pozitív gondolkodású embernek tartom magam, így ebben a szituációban is ehhez a tulajdonságomhoz nyúltam. Muszáj volt különben tudtam, hogy megőrülök. Éppen ezért úgy fogtam fel a dolgot, hogy hitet kaptam, mert tudom, hogy lehetséges. Tudom, hogy nekünk is lehet gyerekünk és minden, amin keresztülmentünk nem volt hiába. Bár érzelmekkel teli hullámvasút volt ez a hónap, hitet kaptunk…
Képek forrása: unsplash.com
